Mielőtt bárki magára venné – ez a bejegyzés azért született, mert mostanában egy halom ismerős ha meghallja, hogy felvesszük Bogit ha sír, és ringatjuk, meg mellettünk alszik az ágyban (meg minden más…), a következővel jön:
“Na, így rontjátok el a gyereket!”
És nem (csak) az 1 és 2 generációval idősebbek, hanem a kortársaink is. Mindenki Internetet, mobiltelefont, GPS-t stb. használ, de a gyermeknevelésben, gyermekpszichológiában mintha 50 éve nem történt volna semmi. És ez nem azt jelenti, hogy nem fogadunk el szívesen tanácsot mástól, de szeretnénk mi is tanácsot adni. Na, úgyhogy pár idézet:
Desmond MORRIS: Babafigyelőben (Park Kiadó, 1993.)
“Nem azt a csecsemőt rontják el, akit dédelgetnek, hanem akit vaskézzel fegyelmeznek. Ellentmondásosnak hangzik, ezért magyarázatot kíván a dolog.
Annak idején sűrűn hangzott el a síró csecsemő kapcsán, hogy “ki akar fogni” az anyján vagy “rá akar telepedni”, mintha valami kis álnok imposztor üzelmeiről volna szó. Valaha szokás volt nem hederíteni a szerencsétlen csöppség sikoltozására és tétlenül várni, míg a zokogás elhal. “Gyakorolja a tüdejét”, mondták a bömbölő kicsiről. … Rámutattak, hogy ha az éjszakánként bömbölő gyerekhez nem megy oda senki, éjszakáról éjszakára egyre kevesebbet fog sírni, és ily módon a szülők rászoíthatják, ne háborgassa őket, mikor aludni vágynak.
E vonzó célkitűzés nyomán sok szülő követte a tanácsot, igaz, eleinte a lelkükbe hasított a zenebona, és be kellett dugniuk a fülüket. A szisztéma bevált. A sírás abbakhagyott. Azért mégiscsak olyan volt az egész, mint egy musztáng betörése. A csecsemő természetes segélykérését fojtotta el, hogy ismételten nem kapott megerősítő visszajelzést. Megfordult a fejében, hogy szülei netán mégsem olyan mindenható, kegyes védelmezők, mint ő ösztönösen vélte. Csorbát szenvedett a bizama irántuk. Most rontották el valójban, olyan értelemben, hogy tényleg kárt tettek benne.
A csecsemő annyira esendő és sérülékeny testileg, hogy első életévében teljes mértékben rászorul a lankadatlan gondozásra és vigasztalásra. Fiatal még a szigorú rendhez és a katonás fegyelemhez. Persze egy sokkal későbbi fázisban, mikor a kisgyerek kezdi felfedezni a világot és ítélőképessége még fogyatékos, javára válik némi fegyelmezés, kifejezetten igényli. Fegyelmezés híján a forgalmas úttestre kiszabaduló totyogóra aligha vár fényes jövő. De a csecsemő más.
A sok simogatásban, ölelésben, gügyögésben, vigasztalásban részesülő baba lesz nagy valószínűséggel teherbíró felnőtt. Az összeráncolt homlokú rendreutasítás nevel egy életre félszeggé és tétovává. Azért van így, mert a védett csecsemő mindjárt kezdetben megtanulja, hogy méltó a figyelemre. Érzi, hogy szeretik,s azt szűri le belőle, hogy őt lehet szeretni. Ilyen belső tartással indul szüntelenül táguló körökben felfedezni a világot. Kezdeményező gyerekké cseperedik, mert a teljes elfogadottság biztonságot adó érzését már megismerte.
A túlfegyelmezett csecsemő szemében kevésbé rózsás a jövő. Számára nem titok már, hogy az élet olykor kegyetlen, s előfordulhat, hogy nincs támogató, simogató kéz, amely megsegítené kiszolgáltatottságában. A szeretett csecsemő jelmondata így hangzik: “Próba szerencse”. A fegyelmezett csecsemő vezérelve: “Ne szólj szám, nem fáj fejem.”
Summa summárum, az elrontott iskolás gyereknek talán javára válik a fokozott fegyelmezés, de a csecsemőt a fokozott fegyelmezés rontja el.”
[…]
“Boldog gyerekből válik kíváncsi gyerek.”
Ha esetleg valakinek még mindig kételye támad, van itt még egy Ranschburg szövegrészlet is, de nincs kedvem most begépelni. De végülis ha bármelyik 20 évnél nem régebbi könyvet ha valaki előveszi, ez fogja benne megtalálni. Pont.